Fiatal Kárpátaljai Magyar Kutatók X. Konferenciája
A „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolával együttműködve ismét megszervezte a Fiatal Kárpátaljai Magyar Kutatók X. Konferenciáját 2014. május 17-én. A konferenciára fiatal, 35 évnél nem idősebb, tudományos fokozattal még nem rendelkező kárpátaljai magyar kutatók jelentkezését várták a szervezők. Ennek ismeretében a konferenciára 29 fő jelentkezett. A jelentkezők az intézmények széles palettáját képviselik: II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Ungvári Nemzeti Egyetem, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Debreceni Egyetem, Pécsi Tudományegyetem, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ, Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Elektronfizikai Kutatóintézete, Szent István Egyetem, Károli Gáspár Református Egyetem.
A konferencia kezdetén Váradi Natália, a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány irodaigazgatója, a program szervezője köszöntötte a megjelenteket Marie Curie szavaival: A tiszta tudományos kutatás a haladás és a civilizáció valódi forrása. Majd a folytatásban elmondta, hogy a tudomány szüntelen előrehaladás, eltörli saját eredményeit, ezért is vannak jelen a fiatal kutatók a konferencián, hogy újabbnál újabb eredménnyel és tapasztalattal gazdagodjanak. A tudományos magyar értelmiség Kárpátalján az a legfrissebb, legélénkebb, potenciálisan legtöbbet ígérő kör, amelyre a kárpátaljai magyarság egészének alapoznia kell. Majd köszönetet mondott Barkáts Jenőnek, aki 10 évvel ezelőtt útnak indította a konferenciát, s megalapozta annak szakmai hátterét. Ezt követően Csiszár Imre üdvözölte a jelenlévőket megköszönve a lehetőséget, hogy ismét itt lehet. Örömét fejezte ki, hogy az előző évi konferencia óta sok előadót viszont látott a Debreceni Egyetem falain belül. A köszöntőket követően elhangzott Rozványi Dávid: A történelem keresztútján c. verse, amely erre az alkalomra íródott, s melyet elsőként a konferencia résztvevői hallhattak.
A továbbiakban ismertetésre kerültek a szekciók és azok zsűritagjai:
Társadalomtudományi szekció (9 előadó):
Györke Magdolna, nyelvész, az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Karának docense
Huszti Ilona, nyelvész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Angol tanszéki csoportjának docense
Rozványi Dávid, közgazdász, marketing területen szakíró, író és költő
Természettudományi szekció (11 előadó):
Barkáts Jenő, II. RF KMF rektor helyettese, fizika szakos
Tarics Zoltán, Elektronfizikai Kutatóintézet, tudományos titkár, fizikus
Fodor Gyula, II. RF KMF, Földtudományi Tanszék
Történelemtudományi szekció (9 előadó):
Pallai László, történész, Debreceni Egyetem Történeti Intézetének igazgató-helyettese
Csiszár Imre, történész, Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke
Csatáry György, történész, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Történelem és Társadalomtudományi Tanszék tanszékvezetője
Az előadásokat követően a szekcióvezetők értékelték, összegezték az előadásokat és hasznos tanáccsal látták el az előadókat. Majd Váradi Natália és Barkáts Jenő átadták az okleveleket.
A konferencia a Bethlen Gábor Alapkezelő támogatásával valósult meg.
Rozványi Dávid - A magyar történelem keresztútján
Mi, magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy mindig történelmi időket éljünk,
soha nyugalmat ne leljünk,
hogy mindig egy hajszálon csüngjön,
sorsunk és életünk.
A nemzethalál kardja ott lebeg felettünk,
mindig van, ki hűti a sört (1),
hogy akasztásunk után koccintson vele.
Mi mindig történelmi időkben élünk,
de mindig túléljük
a győztesek írta históriát.
Mi, magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy a történelem keresztútján járjunk,
nem tudva,
hogy az út, melyet választunk,
vajon helyes-e.
Mert a tévút sok,
s csak egy út az igaz,
s mindig ott kétség,
azt választottuk-e.
Nekünk, magyaroknak
véraranyon mérték,
a szabadság röpke perceit,
talán nem volt több az egész,
mint csalfa önámítás.
Ha épp nem volt zsarnok felettünk,
hát irtottuk magunkat eleget mi magunk.
Szemünk előtt ott van
Zrínyi és Frangepán (2),
de ki ejt ma könnyet
a Pókai testvérpár (3) halálán?
Szívesen felejtjük
önkezünk ejtette sebeink,
hisz mások is sebezték bőven nemzetünk.
Mi magyarok arra ítéltettünk,
hogy ne ismerjük soha a valót,
hogy mítoszaink egyszerre
éltessenek és gúzsba kössenek,
hogy húr nélküli hárfa dallamára,
vágtassunk csillagösvényen.
De mégis, e másoknak furcsa mesék,
fejezik ki lelkünk legmélyét:
nem érti senki más a székely balladát,
a szegény ember legkisebb fiát,
hogy a sárkány ellen egy kard miért elég,
hogy a királylány kezéhez miért jár
a fele királyság (4).
Mi magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy ne higgyünk semmiben,
de ha kell,
életünket tudjuk adni
a fakult álmokért.
Templomaink
visszhangtalanul konganak,
nagyon kevés már
az a bizonyos szent maradék.
És mégis:
Istennel kezdődik
törvényünk (5), s himnuszunk,
az ő nevével érkezünk, s indulunk.
Mi magyarok,
már nem tudunk ünnepelni,
menekülünk az emlékezés elől.
Évente egyszer felkeressük
az ősök és hősök sírjait,
elhelyezzük a mementó hervadt virágait,
és mindent megteszünk,
hogy a tüzet,
mi egykor lángolt és égetett
eloltsuk,
hisz oly veszélyes,
hogy mindent lángra gyújt.
„Látod, hazám, édes hazám” (6):
matrica lettél kocsik farán.
A határok, melyért haltak annyian
véres évezreden át,
most kopott rajzokon
köszönnek vissza ránk.
’56 emléke ma már csak térzene,
vásárlásünnep lett a Megtestesülés (7),
’48 meg csak vetélkedő.
Nagycsütörtökön kocsmában köszöntjük
a közelgő hosszú hétvégét,
talmi percekért dobjuk el,
azt, ami örökre szólt és szép.
Mégis: mikor a világ bódultan ünnepli,
hogy naptárjában új oldalra nyit,
mi egy pillanatra megállunk,
kezünkben csordult pezsgőspoharak,
és Istentől kérjük,
hogy áldja meg,
jövőnk és nemzetünk.
És nem lehet oly erős a nyár heve,
hogy ne vegyük elő jobbik ruhánk,
s ne hajtsunk fejet
Szent István előtt.
Mert egyszerre csúfoljuk
és szenteljük ünnepeink.
Mi, magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy szétszaggatva éljünk,
hogy határok vágjanak keresztbe,
hogy a közös zászlót csak szívünkben viseljük.
Trianon nem a vég kezdete,
hanem keresztutunk egy stációja volt,
s nem tudjuk még,
sírba tétellel vagy feltámadással
végződik-e örök kálváriánk.
Minket nem törvény köt egybe,
hanem a tudat,
hogy egyek vagyunk,
bár más országban élünk,
más templomba járunk,
másképp formáljuk a szavakat,
mégis szívünk egyszerre dobban.
Nézi a sok nép,
s a sok tudákos értelmiségi,
s sehogy sem érti,
mit is jelent az, hogy „magyar”?
Hogy lehet, naplóját németül írta
a legnagyobb magyar?
Hogy a halálba hajszolt Radnóti írta:
„nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország”?
Hogy Pehm József (8),
volt az ország utolsó zászlósura,
ki helytállt Istenért, hazáért?
Hogy a ruszin a „gens fidelissima” (9)?
Hogy Szibinyáni Jank (10)
védte töröktől a határt?
Hogy Damjanich (11), a rác,
értünk szenvedett vértanúhalált?
Nem érti a sok nép,
könyveket író tudákos,
hogy lehet, hogy mégis szívében
mindegyik magyar…
Hogy minden magyarnak fáj Trianon,
s kihúzza magát,
ha kondul délben a harang.
Nem értheti, mert nem is értheti,
kiknek szerencsecsillaga
mindig magasan áll,
hogy az ítélet,
mi mást elpusztítana,
kovácsolja össze nemzetünk.
Mert mi magyarok arra ítéltettünk,
hogy lánctalpakon robogjon át
felettünk a történelem,
hogy majdnem-népként elfelejtsenek,
hogy ne legyen se múltunk, se jövőnk
- és mégis élünk, mégis itt vagyunk,
mindenki csodálatára, vajon miért.
Talán mi sem értjük,
mert a titok tudattalanunk mélyén,
csak szívünkben él.
Mi, magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy a történelem keresztútján járjunk,
hordozva Krisztus keresztjét
és saját bűneink.
Ezerszer elbukunk
és ezerszer felkelünk,
s amint Jézus,
mi is,
mégis élünk.
2014. Húsvét - Beregszászi fiataloknak, a Fiatal Kárpátaljai Kutatók X. Konferenciájára
